A közműves ivóvízellátás és közműves szennyvízelvezetés alapellátás jellegű, nélkülözhetetlen és helyettesíthetetlen közüzemi szolgáltatás.
 
A vizek és vízilétesítmények (ideértve a víziközműveket is) az állam, ill. törzsvagyonként a helyi önkormányzat tulajdonában vannak /[1].6.§.(3)/.
 
A közműves ivóvízellátás és a közműves szennyvízelvezetés (a továbbiakban: víziközmű szolgáltatás) közüzemi tevékenység, amelyet az [1] vízgazdálkodási törvény felhatalmazása alapján a [2] kormányrendelet szabályoz.
 
A szolgáltató - a víziközművek teljesítőképességének mértékéig – köteles a fogyasztónak megfelelő mennyiségben és [3] szerinti minőségben ivóvizet szolgáltatni, ill. az ingatlanon keletkezett szennyvizet összegyűjteni, károkozás nélkül elvezetni, és megtisztítani. A szolgáltatási kötelezettség /[2] 10.§.(1)/ és a szolgáltatás minőségéért való felelősség a szolgáltatási pontig áll fenn /[2] 2.§ 28 a)/.
 
A víziközművek működtetőit szerződéskötési kötelezettség terheli.
 
A szolgáltatás fogyasztója minden olyan természetes és jogi személy, ill. gazdasági társaság, aki (amely) a víziközmű hálózatba bekötött ingatlan tulajdon-, vagy használati jogával rendelkezik. A [2] 2.§ 8. szerint ingatlan: a külön jogszabály szerinti egy helyrajzi számmal rendelkező földrészlet (telek).
 
Megjegyzés 1.1 :
 
Sajnálatos módon a kormányrendelet /[2] 12.§.(1)/ nem veszi figyelembe az ingatlan nyilvántartásáról szóló (magasabbrendű) törvény /[7] 12.§/ meghatározását, miszerint a földterületen kívül önálló ingatlannak kell tekinteni a társasházban lévő öröklakást. Ennek következtében nem tekintik fogyasztónak a szolgáltatás végső felhasználóit, a természetes személyeket, ami megengedhetetlen
 
A szolgáltatásért a fogyasztónak a jogszabály szerinti díjat /[1] 13.§.(3)/ kell megfizetnie, kivéve, ha a szolgáltatóval ennél alacsonyabb díj alkalmazásában állapodott meg /[2] 8.§.(1)/.
 
A szolgáltatásért a fogyasztónak díjat kell fizetnie /[1] 13.§.(3)/, kivéve, ha a szolgáltatóval ennél alacsonyabb díj alkalmazásában állapodott meg /[2] 8.§.(1)/.
 
A víziközmű rendszer főbb részei : a vízkivételi mű, víziközmű törzshálózat (az ivóvíz főnyomóvezeték az elosztóvezetékekkel és berendezéseivel, ill. a szennyvíz főgyűjtő az erre kapcsolt mellékgyűjtőkkel és berendezéseivel), az ivóvíz bekötővezeték a bekötési vízmérővel, továbbá a házi ivóvíz- és szennyvízhálózat, valamint a szennyvíztisztító telep.

A víziközmű szolgáltatás rendelkezésre állásának biztosítása, a helyi vízi közművek létesítése (ill. a fenntartása és üzemeltetése) a törvény értelmében /[1] 4.§.(1)/ az (állam többségi tulajdonába tartozó regionális víziközművek kivételével) a helyi önkormányzat feladata /[1] 9.§.(1)/.
 
A vízgazdálkodási közfeladatok vízgazdálkodási társulat /[1] 34.§.(1)/ (víziközmű-társulat ill. vízitársulat) útján is elláthatók.
 
A társulat jogi személyiséggel rendelkező gazdálkodó szervezet, amelyre (az [1] törvény eltérő rendelkezése hiányában) a gazdasági társaságokról szóló törvény általános részének rendelkezéseit kell alkalmazni.
 
A társulat megalakításához az alakuló közgyűlésen a tagok érdekeltségi egység szerint számított legalább kétharmados többségének döntése szükséges /[1] 36.§.(2)/.
 
A társulat tagjai az érdekeltségi területen ingatlantulajdonnal rendelkező vagy az ingatlant egyéb jogcímen használó természetes és jogi személyek, gazdasági társaságok /[1] 34.§.(4)/, akik kötelesek a társulat a létesítési ill. fejlesztési közfeladatai ellátásának költségeihez az érdekeltségi egység arányában hozzájárulni /[1] 35.§.(1)/.
 
A hozzájárulás adók módjára behajtható köztartozás. A hozzájárulás /[1] 41.§.(2)/ mértékét a taggyűlés állapítja meg. A társulat tagja a vele szemben megállapított hozzájárulás felülvizsgálatát a taggyűlési határozat közlésétől számított 30 napon belül a bíróságtól kérheti.
 
Megjegyzés 2.1 :
 
Az Alkotmánybíróság a 26/2001.(VI.29.) határozatában megállapította, hogy a megalakult vízgazdálkodási társulatnak azok az érdekeltek is tagjaivá válnak, akik a társulat megalakításában nem vettek részt, ill. a döntést akár kifejezetten is ellenezték.
 
Az állami és a helyi önkormányzati támogatás, valamint a tagok hozzájárulása a társulat tulajdonába kerül /[1] 42.§.(1)/, kivéve, ha jogszabály szerint az állami támogatással az önkormányzat számol el. A vízitársulat tartozásaiért saját vagyonával felel. A tagok a társulat tartozásaiért nem felelnek. A társulat megszűnik, ha az alapszabályban meghatározott közcélú feladatát megvalósította, a vagyona az önkormányzatra vagy az államra száll /[1] 44.§.(1)/.

A víziközmű törzshálózat mentén fekvő ingatlanok bekötését az ingatlan tulajdonosa kezdeményezheti, akinek a szolgáltató a feltételekről előzetes tájékoztatást ad /[2] 4.§.(1)/.
 
A gazdálkodó szervezetnek bekötéshez (vagy a szolgáltatás mennyiségének növeléséhez, minősége javításához - a lakásszövetkezet és önkormányzat tulajdonában lévő lakóépületek-ingatlanok kivételével – a szolgáltató részére víziközmű-fejlesztési hozzájárulást kell fizetni, amelyet a szolgáltatónak elkülönítetten kell kezelnie, és kizárólag a víziközmű fejlesztésére fordíthat.
 
A jegyző a közegészségügyi és a környezetvédelmi és a vízgazdálkodási jogszabályok megsértése esetén az ingatlanok bekötését a tulajdonos költségére elrendeli.
 
Az ivóvíz bekötővezeték létesítéséről a megrendelő költségére a szolgáltató gondoskodik /[2] 11.§.(1)/. A bekötési vízmérő felszerelését, cseréjét, leszerelését, valamint a csatlakozás készítését a szolgáltató vagy megbízottja végzi.

A víziközművek üzemeltetésére az önkormányzat saját gazdálkodó szervezetet hoz létre, intézményt alapít, vagy a működtetés jogát időlegesen koncesszióba adja /[1] 9.§.(1)/. Nem minősül koncessziós tevékenységnek a víziközmű-társulatok által végzett közműlétesítés vagy -fejlesztés.

A szolgáltató az ivóvíz szolgáltatását, legalább 1.5 és legfeljebb 6 bar hálózati nyomás mellett a szolgáltatási ponton köteles teljesíteni /[2] 10.§.(2)/. Az ettől eltérő szolgáltatást a szolgáltatótól kérni lehet.
 
Az ivóvízszolgáltatási pont: az ivóvíz bekötővezetéknek a fogyasztó felőli végpontja /[2] 2.§ 28 a)/.
 
Ha az ivóvíz szolgáltatása a belterület legalább 20%-át, illetőleg 500-nál több főt érintően előre tervezetten 12 órát vagy üzemzavar esetén 6 órát szünetel, a szolgáltató az ivóvízszükséglet kielégítéséről más módon köteles gondoskodni, a létfenntartáshoz szükséges 10 liter/fő mennyiségben. A 12 órát meghaladó, de 24 óránál rövidebb szolgáltatás kimaradás esetén 25 liter/fő, 24 órát meghaladóan 30 liter/fő/nap az előírt ivóvízmennyiség.
 
A közegészségügyi követelmények teljesítéséhez szükséges ivóvízellátás akkor biztosított, ha az ivóvízellátás legalább 50 l/fő/nap mennyiségben, négy emeletnél nem magasabb lakóépület esetén legfeljebb 150 m távolságon belüli, négy emeletnél magasabb lakóépületben pedig négy emeletnél nem nagyobb szintkülönbséggel járó vízvételezési lehetőséggel (közkifolyóról, tűzcsapról, szállított vízből) adott /[2] 9.§.(3)/.
 
A szolgáltatás szüneteltetése esetén a szolgáltató az ivóvízellátásról úgy köteles gondoskodni, hogy ahhoz az érintettek 300 méteres körzeten belül hozzájuthassanak /[2] 10.§)/.
 
Az ivóvíz minőségi követelményeit és az ellenőrzés rendjét [3] kormányrendelet tartalmazza. Az ivóvíz minőségét ivóvízvizsgálatra akkreditált laboratórium az illetékes hatósággal (ANTSZ) egyeztetett vizsgálati program szerint ellenőrzi.

Közérdekből, vagy a díjfizetés elmulasztása miatt /[1] 13.§.(3)/ a vízellátást a közüzem időben és mennyiségben korlátozhatja (a termelési célú vízfelhasználást szüneteltetheti), azonban a létfenntartási ivó- és közegészségügyi, katasztrófa-elhárítási vízigények kielégítéséhez szükséges vizet ebben az esetben is szolgáltatni kell /[2] 9.§.(2)/.
 
A szolgáltatás korlátozása akkor közérdekű, ha azt közegészségügyi vagy egyéb követelmény (így például hálózatfejlesztés, jelentősebb üzemzavar-elhárítás) teszi indokolttá /[2] 10.§.(7)/.

A közműves ivóvízellátás és közműves szennyvíz elvezetés hatósági áras tevékenység /[5] 8.§/, díjának meghatározása az [5] törvény hatálya alá esik.
 
Az önkormányzati tulajdonú víziközműből szolgáltatott ivóvíz díját és az önkormányzati tulajdonú víziközmű által biztosított szennyvízelvezetés, szennyvíztisztítás és -kezelés díját az önkormányzat képviselő testülete állapítja meg.
 
Az állami tulajdonú közüzemi vízműveket működtető vízműtársaságok által felszámítható ivóvíz- és csatornahasználat legmagasabb díjait az illetékes miniszter állapítja meg /[4] melléklet/.
 
Az állami tulajdonú közüzemi vízműből szolgáltatott ivóvízért, ill. a csatornamű használatáért fizetendő díj a szolgáltatás rendelkezésre állásáért havonta fizetendő alapdíjból, és a fogyasztás mennyiségéhez igazodó fogyasztási díjból áll. Az alap- és a fogyasztási díjat fogyasztási helyenként kell megfizetni /[4] 4/A.§.(1)/.
 
E rendelet értelmében fogyasztási helynek minősül a fogyasztó tulajdonában vagy egyéb jogcímen használatában lévő, önálló helyrajzi számon vagy alszámon lévő ingatlan, ahol ivóvízvételi hely van, bekötési vízmérő vagy mellékmérő van felszerelve, ill. amely szennyvízelvezetési helynek minősül /[4] 6.§.(3)/.
 
Megjegyzés 8.1
 
Figyelemre méltó, hogy itt a miniszteri rendelet - a kormányrendelettel ellentétben - az "elkülönült vízhasználó" társasházi tulajdonost is fogyasztónak nevezi, amikor a szolgáltató bevételének növelése érdekében egy újabb jogcímén kötelezi fizetésre. Ebben az esetben az sem játszik szerepet, hogy az alapdíjat olyan helyeken is követeli, ahol a szolgáltatónak nincs is szolgáltatási kötelezettsége.
 
További probléma a rendelettel, hogy nem állapítja meg a díj képzésének a szabályait (így tehát a díj mértékét ellenőrizni sem lehet). Az általában is problémás alapdíjak alkalmazása a vízszolgáltatásnál különösen szembetűnő, hiszen ebben az esetben (az üdülőterületektől eltekintve) nincs szó a fogyasztás szezonális ingadozásáról, továbbá nem az történt, hogy az addigi vízdíjat megbontották két részre, hanem a díj maradt, és egy újabb tétellel növelték a fizetési kötelezettséget (magyarán egy egészen durva árdrágítást hajtottak végre).
 
Az egyedülállók és a takarékosan fogyasztók számára az sem közömbös, hogy az alapdíj bevezetése éppen az ő esetükben emelte meg drasztikusan a víz egységárát (akár 50 %-ot is meghaladó mértékben).
 
A nem lakossági fogyasztók számára a fizetendő alapdíj mértékét a bekötési vízmérő átmérője alapján ([4] 1. számú mellélete) kell meghatározni /[4] 4/A.§.(3)/.
 
Nem állapíthat meg alapdíjat a szolgáltató azokra a vízmérőkre, amelyek kizárólagosan tüzivíz ellátására állnak rendelkezésre, és a fogyasztó az ennek megfelelő besorolást a szolgáltatónál írásban kezdeményezte /[4] 4/A.§.(6)/.

A díj fizetésének alapját képező elfogyasztott ivóvíz mennyiségének mérése hiteles és joghatályos mérővel történik. A bekötési vízmérő az ellátásba bekapcsolt ingatlan (családi ház, társasház) vízfogyasztását, a mellékvízmérők a külön tulajdonú ingatlanrészek (társasházak esetén az egyes öröklakások) vízfogyasztását mérik.
 
A szolgáltató köteles gondoskodni arról /[2] 13.§.(2)/, hogy üzembe helyezésekor a bekötési vízmérőt, és a mellékszolgáltatási szerződés alapját képező mellékvízmérőt bélyegzéssel és zárral lássák el /[2] 18.§.(7)/.
 
A bekötési vízmérő hitelessége a plombán szereplő dátumtól számított negyedik év december 31-én, míg a mellékvízmérő esetén a hatodik év december 31-én jár le.
 
A szennyvízelvezetési helyről a szennyvízelvezető műbe kerülő szennyvíz mennyisége méréssel, mérés hiányában pedig az adott helyen fogyasztott (számlázott) vízmennyiség alapulvételével állapítható meg /[2] 24.§.(1)/.
 
A szolgáltató a saját költségén köteles gondoskodni a tulajdonában levő vízmérőknek az időszakos hitelesítéséről /[2] 19.§,(1)/.
 
A fogyasztó köteles :

• a vízmérőakna, ill. vízmérőhely hozzáférhetőségét biztosítani és tisztán tartani, a fagy elleni védelméről gondoskodni, továbbá a
• a vízmérők és a zárópecsétek (plombák) sértetlen állapotát megőrizni,
• vízmérő rendellenes működéséről ill. sérüléséről a szolgáltatót haladéktalanul értesíteni
• a neki felróható okból bekövetkezett kárt a szolgáltatónak megtéríteni.

Az elkülönített vízhasználó a saját tulajdonában lévő mellékvízmérő hitelesítéséről, rendkívüli vizsgálatáról saját költségére köteles gondoskodni. Ha ezzel a költségek megelőlegezése mellett a szolgáltatót bízza meg, úgy a szolgáltató a megbízás teljesítését nem tagadhatja meg, és a hitelesítés idejére köteles ingyenesen cserekészüléket biztosítani.
 
A szolgáltató tulajdonában lévő vízmérők rendkívüli vizsgálatát és ezt követő hitelesítését a fogyasztó ill. elkülönült vízhasználó kérheti /[2] 19.§.(3)/. Ha a vízmérő megfelelőnek minősül, a költségek a vizsgálat kérőjét terheli. Ellenkező esetben a hibát a felülvizsgálat kérésének időpontját megelőző utolsó leolvasástól kell számítani /[2] 19.§.(4)/.
 
Megjegyzés 9.1 :
 
Ezért sem közömbös a leolvasási gyakoriság megválasztása a fogyasztó szempontjából. Az éves leolvasások esetén az időközi hibát a szolgáltató a teljes évre kihatóan vélelmezi, ami a fogyasztónak csak hátrányt jelenthet. Másrészt, ha a házi hálózaton valamilyen tömítetlenség lép fel, akkor a hibát - legrosszabb esetben - csak egy év után észlelheti (addig pedig igen sok víz elfolyhat).
 
Megjegyzés 9.2 :
 
Az ivóvízszolgáltatásnál még nem érvényesül az a követelmény, miszerint nem csak a mérőműszer lehet hibás, de a helytelen mérési körülmények is okozhatnak mérési hibát. Tekintettel arra, hogy a legjobb műszer is hamis adatokat szolgáltat, ha nem megfelelő körülmények között kerül sor az alkalmazására, biztosítani kell, hogy az alkalmazott mérési technika ne ronthassa az alkalmazott mérőműszer mérési pontosságát.
 
A díjfizetés alapjául szolgáló mérők leolvasásának alapvető szabályait a szolgáltatási szerződésben kell meghatározni. A szolgáltató vagy a megbízottja általában két havonta végzi a leolvasást és ennek alapján, ill. a köztes időben a fogyasztóval egyeztetett részérték (átlag), vagy a bediktált óraállás alapján készíti el a vízdíjszámlát.
 
Jelenleg nincs általánosan érvényes szabályozás a leolvasók illetékességét, a leolvasás módját, gyakoriságát, egyidejűségét, a mérés adatok rögzítését (figyelemmel a fogyasztói "bemondásokra" is), az átlagok ill. becsült adatok alkalmazását, a tévesztések korrekcióját stb. illetően.
 
Ha a bekötési vízmérő hibásan működik, ill. nem olvasható le, a fogyasztott víz mennyiségét a megelőző 365 nap átlagos fogyasztásából kell megállapítani /[2] 17.§.(4)/.
 
A lakossági vízfogyasztás átalánymennyiségeit a [4] 3. melléklete szerint, az átlagostól eltérő körülmények esetén a [4] 5.§ szerint kell megállapítani.
 
Megjegyzés 9.3 :
 
Elfogadhatatlan az a társasházi gyakorlat, miszerint a szolgáltató által "mérési különbözet" címén kiszámlázott mennyiségeket (amelyek a nemfizetők fogyasztását is tartalmazzák) azokkal fizettetik mag, akiknek valamilyen okból nincs vízórájuk (vagy az nem hiteles).

A díjfizetés módját, ellenőrzését, elszámolását a szolgáltatási szerződésben kell meghatározni.
 
A szolgáltató a szolgáltatás díjáról szolgáltatási helyenként és időszakonként számlát bocsát ki, melyet a fogyasztó a szerződésben meghatározott feltételekkel köteles kiegyenlíteni.
 
Számlát kibocsátani csak hiteles és joghatályos mérő alapján lehet. Az alapdíjat a szolgáltató legalább három havonként kiszámlázza a fogyasztók felé /[4] 4/A.§.(7)/.
 
A fogyasztó a számlával kapcsolatban 15 napon belül kifogással élhet a szolgáltatónál, amelynek azonban a számla kiegyenlítésére nincsen halasztó hatálya /[2] 8.§/.
 
Ha a fogyasztó a díjat a szerződésben rögzített feltételek szerint nem fizeti meg, akkor a szolgáltató a szolgáltatást időben és mennyiségben korlátozhatja, a lakossági fogyasztó esetében azonban nem szüntetheti meg.
 
Megjegyzés 10.1 :
 
A számlázás során alapvető követelmény a számlázott és mért mennyiségek azonossága. Jogos fogyasztói igény, hogy a szolgáltató által kibocsátott számlákon feltüntetett mennyiségek összege egyezzen meg a mért fogyasztások adataival, az ún. "maradvány" (fizetési hátralék) ne keletkezzen a becslés alapján kiszámlázott és a ténylegesen mért mennyiségek közötti különbözetből. Ez a követelmény gyakran sérül, amikor a számlázás a szolgáltatás mérhetősége ellenére időszakonként becsült adatok alapján történik (pl. "átlagok" számlázása, vagy a mérőműszer meghibásodása esetén). Az ilyen szolgáltatói gyakorlat ellentétes a fogyasztó érdekével, főként, ha az ilyen számlák kibocsátása nem jogszabályi felhatalmazással, ill. nem a fogyasztó kifejezett kérésére és szerződésben rögzített módon történik.
 
Az ingatlanon fogyasztott víz mennyisége szempontjából a bekötési vízmérő az irányadó /[2] 17.§.(3)/. A bekötési vízmérő és az elkülönített vízhasználatokat mérő mellékvízmérők mérési különbözetéből megállapított fogyasztási különbözetet a bekötési vízmérő szerinti fogyasztó köteles megfizetni a szolgáltatónak; a szolgáltatót pedig tájékoztatja az épületen belüli belső elszámolás módjáról (a jogszabály eredeti/közlöny szövege szerint : "az elszámolási módját a szolgáltatási szerződésben kell szabályozni").
 
Megjegyzés 10.2
 
Az egy áramlási körben történő kettős mérés és elszámolás műszaki és jogi képtelenség. A mérési különbözet döntő oka a méréshatárok különbözőségében rejlik (ha sok csap csepeg, azt a társasházi lakás mellékmérője még nem méri, azonban a főmérőn ezek szivárgások már összeadódnak, és átlépik a "mérhetőségi küszöbértéket". Másrészt egy valamennyire korrekt mérési különbözet elemi feltétele, hogy a műszereket egyidejűleg olvassák le, ill. hogy a mérési adatok helyett ne becsült értékeket szerepeltessenek.
 
Megjegyzés 10.3
 
A társasház a víz elosztása szempontjából nem más, mint egy függőleges utca, és a jelenlegi szabályozás szerint a helyzet hasonló ahhoz, mintha egy családi házas település részen (ahol a házak fogyasztását ugyanolyan mérők mérik, mint a társasházak lakásaiban) az utca elején is beépítenének egy "főmérőt", és a mért értékek között eltérést is megfizettetnék a házak tulajdonosaival. Továbbá, ugyanilyen logikával a gáz- és az áramszolgáltatók is alkalmazhatnák ezt a "vizes" trükköt. A társasházak számára ennek az eljárásnak az a következménye, hogy az ott lakóknak akár 10 - 20 %-kal is drágább a szolgáltatás, mint a családi házas fogyasztóknak (a hálózati veszteségeken felül még egy mérési különbözetet is megfizettetnek velük.
 
Megjegyzés 10.4
 
A szolgáltató jogsértő gyakorlata szerint - a jogszabályban meg nem határozott, ám műszakilag értelmezhető - mérési különbözet helyett a számlázási különbözetet alkalmazza, vagyis a főmérőre kiszámlázott összegből levonja a mellékmérőre számlázott összegeket, és a különbséget kifizetteti a társasház egyszámlájáról. Az eljárás számos vonatkozásban sérti a fogyasztók érdekeit : a mérőket nem egyidejűleg olvassák le, a hátralékosoknak egy idő után nem küldenek számlát, másoknak nem mért, hanem becsült fogyasztásokat számláznak, stb.
 
Az eljárás kizárólag a szolgáltató számára előnyös, mert megszabadul a nemfizetők hátralékaitól (nem kell jogi lépéseket tenni, és az eladott mennyiségek sem csökkennek, hiszen a társasház kifizeti a ház teljes fogyasztását egyösszegben. Érthető tehát, hogy a szolgáltató önként nem mond le az extra-profitjáról, és igyekszik jó viszonyt ápolni a helyi és a miniszteriális jogszabályok megalkotóival.
 
Az eljárás a fogyasztó számára egyértelműen hátrányos, mert egyrészt (a társasházi törvényt sértve a közös tulajdon fenntartását szolgáló közös költségből kell finanszírozni mások magánfogyasztását (ráadásul egyetemleges felelősségvállalással, kvázi kollektív büntetésként), másrészt sérti a szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyenértékűsége elvét, hiszen így akkor is fizetnie kell, ha nincs is fogyasztása.
 
Megjegyzés 10.5
 
Az a módszer, miszerint a szolgáltató a mérési különbözetbe beszámítja a hátralékosok tartozásait (attól függetlenül, hogy hiteles és joghatályos mérővel rendelkeznek, és továbbra is fogyasztanak, most már korlátlanul is, hiszen nem ő fizetnek, hanem a társasház), nyilvánvaló jogsértés, mert ebben az esetben már nem mérési különbözetről van szó. A /[2] 3.§.(6)/ kormányrendelet 1999-évi módosítása nyomán került a jogszabályba az a rendelkezés, miszerint a szolgáltató két hónapon túli díjtartozás esetén további harmincnapos határidővel felmondhatja a mellékszolgáltatási szerződést. Ugyanez a jogszabály azonban /[2] 9.§.(2)/ kimondja, hogy bár a szolgáltatás lakossági fogyasztás esetén nem szüntethető meg, ám időben és mennyiségben korlátozható (a szolgáltatónak nyilván kényelmesebb, ha minden gondot és költséget a társasházakra terhel).
 
Megjegyzés 10.6
 
Ameddig ez az alkotmányos jogokat sértő jogszabályi rendelkezés fennmarad (sajnos a jogalkotók és az igazságszolgáltatás - beleértve az Alkotmánybíróságot is - teljességgel "érzéketlenek" a problémával kapcsolatban), addig a jogkövető - és a jogalkotói szándéknak megfelelő - eljárás a következő : a főmérő és a mellékmérők közötti mérési különbözetből le kell vonni a közös tulajdonban keletkezett fogyasztást, és a hátralékosok fogyasztását. A maradó mennyiség ellenértékének a felosztását a társasház dönti el (célszerűen az egyes mellékmérőkön mért fogyasztások arányában), és erről a döntésről tájékoztatja a szolgáltatót, aki a vele mellékfogyasztási szerződést kötött fogyasztóknak - a saját, mért, tényleges fogyasztásukon felül - járulékos tételként kiszámlázza a mérési különbözet rá eső hányadát. A közös tulajdonban keletkezett fogyasztást a társasházi közös költségből kell kifizetni, a hátralékosok tartozásai pedig hajtsa be a szolgáltató (peres úton, fizetési meghagyással, jelzálog alkalmazásával, stb.).
 
Ha a díjelszámolás alapjául szolgáló bekötési vízmérő nem mér, rendellenesen vagy hibásan működik, ill. nem olvasható le, a fogyasztott víz mennyiségét a megelőző 365 nap összes fogyasztásából egy napra számított átlagfogyasztás és a legutolsó leolvasástól eltelt napok számának szorzataként kell megállapítani /[2] 17.§.(3)/.

A települési önkormányzat jegyzőjének számos feladata van a szolgáltatással kapcsolatban, így

• jogszabályok megsértése esetén az ingatlanok bekötését a tulajdonos költségére elrendeli /[2] 4.§.(3)/
• a fogyasztót a kötelezi a szabálytalan bekötés leszerelésére, átalakítására, vagy az engedély utólagos megszerzésére /[2] 5.§.(8)/
• szomszédos ingatlanra szolgalmat alapíthat /[2] 6.§.(5)/
• az ellenőrzéskor észlelt hibák kijavítását elrendeli /[2] 7.§.(2)/
• dönt a vízmérőhely közterületen történő kialakításáról /[2] 11.§.(3)/
• gondoskodik a vízkorlátozás közzétételéről, és a végrehajtás ellenőrzéséről /[2] 16.§.(2)/.

 
A hatóságok feladatát a kormányrendelet jelöli ki, amikor pl. a közműves szennyvízelvezetésre irányuló közszolgáltatási szerződést meghatározott anyagokat felhasználó üzem részére a környezetvédelmi hatóság jóváhagyásával teszi érvényessé /[2] 3.§.(7)/.
 
Az ÁNTSZ szerepe /[2] 9.§.(7)/ a szolgáltatás korlátozásával, ill. a vízminőség meghatározásával kapcsolatban jelenik meg a Jogszabályban /[2] 15.§/.
 
A miniszteri hatáskört a Vízügyi Célelőirányzattal felhasználásával kapcsolatba írja elő jogszabály /[6] 2.§/.
 
A bíróság hatáskörét a jogszabály egyedül a víziközmű létesítéséhez kapcsoltan nevesíti, miszerint a társulat tagja a terhére megállapított hozzájárulás felülvizsgálatát a taggyűlési határozat közlésétől számított 30 napon belül a bíróságtól kérheti /[1] 41.§.(3)/.
 
A vízügyi jogszabályok nem foglalkoznak a fogyasztóvédelemmel, az üzletszabályzatokban a vízművek általában utalnak arra, hogy a fogyasztói érdekek szabályozását, a fogyasztói érdekképviselethez fűződő jogokat, valamint érvényesítésükhöz szükséges intézményrendszer továbbfejlesztését a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény tartalmazza.
 
Hasonló hiányos a fogyasztói panaszokra vonatkozó szabályozás is: "Ha megítélése szerint reklamációját a szolgáltató nem rendezte kielégítően, a fogyasztó kérheti kérelmének orvoslását a fogyasztói érdekképviseleti szervektől, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság helyi kirendeltségétől vagy a területi Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett békéltető testülettől, továbbá azt bírósági úton érvényesítheti."
 
A Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság fogyasztóvédelmi hatáskörét, feladatait a közműves ivóvízellátás és a közműves szennyvízelvezetés vonatkozásában a külön jogszabályok nem határozzák meg így a fogyasztó jogorvoslatért csak a Békéltető Testületekhez, ill. a bírósághoz fordulhat.
 
Sem az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség, sem felügyeleti szerve, a Környezetvédelmi és Vízügyi minisztérium nem foglalkozik fogyasztóvédelemmel, ilyen hatósági jogkörük jelenleg nincs.

A fogyasztók érdekeit képviselő szervezeteknek javasolhatóan szorgalmazni kell az alábbiakat :
 
12.1 El kell érni, hogy a víziközmű jogszabályokban is végre fogyasztónak tekintsék a szolgáltatás végső felhasználóit, a természetes személy társasházi lakókat. Érvényesíteni kell azt a magasabb szintű, törvényi rendelkezést, miszerint a földterületen kívül önálló ingatlannak kell tekinteni a társasházban lévő öröklakást is.
 
12.2 A víziközművek létesítésével kapcsolatban azt kell elérni, hogy az ingatlantulajdonosokat ne kötelezhessék egy gazdasági társaságba való belépésre, még akkor sem, ha ez a társaság közfeladatot lát el. Ez a kényszer sérti az alapvető jognak számító társulási szabadságot. A közfeladat ellátása más módon - pl. köztehervállalással – is megoldható.
 
12.3 El kell érni, hogy a víziközmű szolgáltatás körében is valósuljon meg a jogterület törvényi szabályozása. Ezzel együtt a jogszabályokban jelenjen meg a közüzemi szerződés tartalmi és formai követelményeit összefoglaló közüzemi szabályzat, továbbá az a kötelezés, hogy a szolgáltatónak meg kell alkotnia az általános szerződési feltételeket tartalmazó, és felügyeleti szerv által jóváhagyott üzletszabályzatát.
 
12.4 Vissza kell vonni a kormányrendeletnek azt rendelkezését, miszerint a szolgáltató felmondhatja a mellékszolgáltatási szerződést, és ebből következően a nemfizetők fogyasztását a vétlen lakóköz6sséggel fizetteti meg. Ez helyett ki kell mondani (a távhőtörvény analógiájára), hogy a "szolgáltatással kapcsolatos díjfizetési kötelezettség és más pénztartozás a társasház tulajdonostársait és a lakásszövetkezet tagjait nem terheli egyetemlegesen. Épületrészenként külön-külön történő díjfizetés esetén a felhasználó az egyes díjfizetők, továbbá a díjfizető más díjfizetők díjtartozásának megfizetéséért nem tartozik felelősséggel".
 
12.5 Vissza kell vonni (vagy újra kell szövegezni) az alapdíjat bevezető miniszteri rendelkezést. Ha a jogalkotó a fogyasztóvédelemnek a módosításra vonatkozó igényt elfogadja, akkor egyrészt meg kell adni a díjelem bevezetésének elfogadható indokát, a rendelkezés tárgyi és személyi hatályát (különös tekintettel a "fogyasztó" fogalmára), az alkalmazás feltételeit, másrészt meg kell határozni az alapdíj képzésének a módszerét, és meg kell nevezni az ellenőrzésre jogosult szervezet.
 
12.6 Az ivóvízszolgáltatásnál is érvényesíteni kell az a követelményt, miszerint a fogyasztónak legyen módja - a mérőműszer mellett – a mérési körülmények felülvizsgálatának a megkérésére is.
 
12.7 El kell érni, hogy a jogszabályokban érvényesüljön az az alapvető és jogos fogyasztói igény, miszerint a szolgáltató által kibocsátott számlákon feltüntetett mennyiségek összege egyezzen meg a mért fogyasztások adataival, fizetési hátralék ne keletkezzen a becslés alapján kiszámlázott és a ténylegesen mért mennyiségek közötti különbözetből.
 
12.8 Meg kell szüntetni azt a jogszabályi rendelkezést, amely kizárólag a víz szolgáltatás esetében lehetővé teszi a szolgáltató számára, hogy a társasházak esetében kettős mérést alkalmazzon.
 
12.9 Ameddig azonban a kettős mérés méltánytalan gyakorlata fennmarad a társasházakban, addig azt kell szorgalmazni, hogy a jogalkotó tegye egyértelművé, miszerint a szolgáltatónak a tényleges mérési adatokon alapuló "mérési különbözetet" alapesetben a fogyasztások arányában bontsa meg az egyes "elkülönült vízhasználók" között, és külön tételként számlázza a mért fogyasztás mellett.